PROLÓGUS

várakozás
(egy színésznőről)*

Sokszor láttam így a próbákon. Próbaruhában vagy már beöltözve a fekete-fehér lepelbe-palástba, fején a rettenetes hajzuhatag, arcán a pajzskemény, ijesztő festés… Oldalt ül és vár. Árnyékban, félsötétben, egy félrelökött, talált széken vagy már a felépített nézőtéren igazgatja, simítgatja a ruháját, kérdezget ezt-azt a közelben állótól, aztán csak néz, félszemmel a játéktérben nyargaló csikószínészeket figyeli, a kronoszi vad maszkot szelíd, bölcs mosoly oldja, félszemmel példányába pislant, saját jelenésére készül, de mindenek előtt csak ül és vár csendben. Nem jelez semmit, nem mutatja magát, nem sajtol figyelmet, nem érzékelteti, hogy próbáról jött és fáradt, hogy a forgalom meg a fejfájás, és különösképpen nem jelzi, hogy a próbatábla szerint már rég az ő monológját kéne venni és minek bolondítják ide, ha mégsem, jelenetet sem produkál, hogy derüljön ki mindenkinek a színházban és azon kívül is, hogy ő már itt van… Különben is, mindenki tudja, hogy itt van, és most nem valami misztikus, belső sugárzásra, a jelenlét erejére kell gondolni, nem – arra kell gondolni, hogy ő mindig pontos, hogy ha nem látjuk is a nézőtér sötétjében, tudhatjuk, ő ott ül és vár a sorára. Amikor szólítják, bólint majd, ahogyan bólint a legőrültebb rendezői ötletre is, mondjuk, tanuld meg a szöveg felét visszafelé, állj mondjuk, két és fél órán át mozdulatlanul (és próbákkal együtt csináld ezt meg ötvenszer-százszor, akár mások miatt)… valószínűleg nem bólint akármire, de erre a tacskó balázszolira, siheder-rendezőre kapásból rábólintott, és akkor ez már így van, akkor is, ha Pécsett két előadást kell lenyomni egymás után, és most is éppen, ahogy végtelen türelemmel ül és vár a sorára. Nagy színésznő.
Alázatos, fegyelmezett, bölcs – és mindezt mozgósítja a színpadon. Minden tudását abba az egyetlen négyzetméterbe sűríti, ahol Kronoszként áll majd kőkemény sziklaként, és Kronoszként elfelejti azt, amit ő, Béres Ilona tud már: minden kapálódzás, életes ficánkolás, diadalmas rugdalózás alatt ott húzódik az egyre sűrűbb tudással erősödő várakozás. Az ember vár sorára, előbb még hajat és palástot tép, aztán csak bólint, és megremegő lábakkal, üres tekintettel és bölcs mosollyal lelép a színről.
Tudja a végét, de az még odébb van. Most még angyali türelemmel ül és vár azon a félre-széken, várja a sorát, hogy színre lépjen.
Bérczes László


*A Bárka Színház Theomachia című produkciójában Kronosz szerepéért Béres Ilona kapta a kritikusoktól az elmúlt évad legjobb női alakítása díját.