Stúdiószínházi műhelyek

>> Stúdiók, műhelyek, színházi áruházak stb.
Kerekasztal a Körteremben

Helyszín: a Színházi Intézet körterme; időpont: 2003. október 7. Másnap. A fesztivál másnapja. Előző este (éjjel) ért véget a Magyar Stúdiószínházi Műhelyek XV. Fesztiválja a Bárka Színházban. Az úgynevezett kerekasztalbeszélgetést Sándor L. István vezeti, a "kerekasztalnál", azaz az egyik félkörben a fesztivál néhány résztvevője üldögél: Bérczes László, Bocsárdi László, Fodor Tamás, Goda Gábor, Koltai Tamás, Nánay István, Pinczés István és Tasnádi Csaba. A kört a hallgatóság zárja be, köztük az elhangzottakat rögzítő-lejegyző-saját szavaival összefoglaló Hajónapló Műhelyes szerző.

Sándor L. István indít, álmosságot oldó, úgymond fiatalos lendülettel. Röviden bemutatja a jelenlévőket, tájékoztat a késében lévő Bocsárdi és Tasnádi közlekedési fennakadásáról, valamint felhívja a figyelmet a kamera jelenlétére és ennek kapcsán az örökkévalóságra. Első kérdésfelvetései a fesztiválra vonatkoznak, de hangsúlyozza, hogy nemcsak annak tanulságait szeretné ma itt összefoglalni. Arra keressük a választ ezen a kellemes októberi délelőttön, hogyan illeszkedik a látott fesztivál az összmagyar színházi képhez? Egyáltalán, hol tartanak ma a stúdiószínházak? Vannak-e műhelyek? Ha igen, akkor az ott születő előadások vajon más értéket, mentalitást képviselnek-e? A két megszólított zsűritag közül Nánay István töri meg a csendet.

Antigoné - Sepsiszentgyörgy (Nemes Levente) - Fotó: Egyed Péter

Nánay István szerint a "Hol tartanak a stúdiószínházak?" kérdés megválaszolása egy fesztivál viszonylatában felelőtlen általánosítás volna, hiszen stúdiószínházakról, mint egységes valamikről beszélni eleve lehetetlenség, helyzetükről pedig egy a legjobbakat kiválogató fesztivál nem nyújthat hiteles képet. Esetleg a nagyszínházzal összevetve lehetne a kérdést föltenni, csakhogy nyilvánvaló, a nagyszínháznak egészen más a feladata. Ami a műhelyeket illeti, azok természetesen vannak, mégpedig ott, ahol van egy olyan ember, aki alkotótársakat gyűjtve maga köré, ki tud alakítani valamiféle közös szellemiséget, esztétikai nevezőt. Ilyen értelemben a fesztiválon jelenlévő Artus Színház és a Stúdió K minden kétséget kizáróan, a sepsiszentgyörgyi bizonyos vonásaiban műhelynek nevezhető, míg a kecskeméti és a zalaegerszegi nyilvánvalóan nem műhely. Még akkor sem, ha Zalaegerszegen legutóbb az a Pinczés István dolgozott, akinek volt műhelye Debrecenben.

Sándor L. István elidőz még egy keveset a fogalmak tisztázásánál, miszerint az elmondottak alapján kérdéses, van-e értelme annak, hogy egy fesztivál "stúdiószínházi műhelyek" fesztiváljaként definiálja magát.

Nánay szerint van, hogyne lenne, minden fesztivál eleve annak definiálja magát, aminek akarja, a válogatás pedig kétségtelenül a válogató egyéni ízlését tükrözi. Szerencsés esetben, és a Bárkán erről beszélhetünk, a válogató erős színházi látásmóddal rendelkezik, s ekkor van esély arra, hogy a fesztivál maga is némiképp műhelyjelleget öltsön. Az effajta fesztiválok jelentősége azonban inkább abban rejlik, hogy valamiféle kiutat mutathatnak az ingoványos magyar színházi közélet posványából azzal, hogy megsegítik az eligazodást.

Antigoné - Sepsiszentgyörgy (Szorcsik Kriszta, Bíró József, Liviu Matei)- Fotó: Egyed Péter

Ezek után Koltai Tamás kiegészíti az előtte szólót: a Lengyelországban jellemző nemzetközi fesztiválokkal összehasonlítva úgy véli, hogy Magyarországon minden fesztivál egy picit esetleges. Egyértelmű, hogy a "Bárka-fesztiválról" bizonyos színházak azért maradtak ki, mert nem lett volna sok értelme Budapest egyik pontjáról a másikra szállítani egy előadást. A stúdiószínház elnevezés pedig inkább csak amolyan címke, ami egészen addig működik, amíg valaki meg nem kérdezi, hogy mi is az. Neki mindenesetre fogalma sincs róla, valószínűnek tartja, hogy nincs is ilyen. A stúdió szó valami kis méretű dologra enged asszociálni, stúdiószínház tehát alighanem az, amelynek kicsi a színpada és a nézőtere. A fesztivál előadásai azonban ennek a szempontnak már kapásból nem mind feleltek meg. Ekkor rövid kitérőt tesz a színészi, rendezői, akusztikai viszonyok, valamint a légköbméterben mért néző-játszótér speciális arányairól, példának hozva A szarvassá változott fiút, amely Gyulán, a szabadtéren "stúdióbb"-nak hatott, mint a Bárka Vívótermében. Kitérője végén a vállalt flexibilitáshoz jut el, ami számára azt jelenti, hogy egy társulat hajlandó előadásról előadásra változtatni, újítani, egyáltalán dolgozni a darabon. Műhelyértelmezése nem sokban tér el Nánay Istvánétól. Véleménye szerint is egy markáns egyéniséghez, leginkább rendezőhöz kapcsolható vagy úgy, hogy van egy saját állandó, összeszokott csapata, vagy úgy, hogy jön-megy az országban és egy-két előadás erejéig az adott színház színészeiből verbuvál magának "stúdiócsapatot", példa erre Zsótér Sándor. A hangsúly mindkét esetben az ellentmondani tudáson van. Ellentmondani, még ha csak ideiglenesen is, annak az ipari futószalag-termelésnek, ami általában a színházakban folyik.

A fesztivál egyik szervezője, Bérczes László az elnevezésével kapcsolatban elárulja, hogy az általa javasolt Magyar Színházi Műhelyek Fesztiválját kizárólag azért keresztelték Magyar Stúdiószínházi Műhelyek Fesztiváljára, mert így, elkülönítő elnevezéssel, nagyobb esély van arra, hogy a szükséges pályázati pénzeket megkapják. Ami pedig a válogatást illeti, mások tanácsait is meghallgatva, Kapuszta Katalin és jómaga válogattak. Kétségkívül azok a produkciók jöttek el, akiket meg tudtak hívni (anyagi feltételek); akik el tudtak jönni (technikai feltételek); és akiknek volt értelme kimozdulni saját játszóhelyükről. Nagy kár a Bárkán technikailag megoldhatatlan Bolondok iskolája távolléte, és sajnálja az Őszi álom, a Médea és az Alhangya hiányát, mint az elmúlt színházi évad legkiemelkedőbb budapesti előadásait, de ezeket valóban értelmetlenség lett volna kimozdítani saját színházukból. A Koltai Tamás által felvetett lengyel példához kapcsolódva pedig úgy látja, hogy ha több fesztivál volna Magyarországon, mint amennyi van, akkor lenne esély tematikus, vagy a válogató személyét tükröző arculat kialakítására. Lehetne, mondjuk "Mítoszfesztivál", meg "Nánay-Fesztivál" satöbbi, de jelenleg nincs más, csak a POSZT, a Bárka, az éppen megszűnő Soros Fesztivál... Ezután szól a műhely mibenlétéről, mely szerinte is kiemelkedő színházi személyiséghez kapcsolódik, és mondandóját ezzel kapcsolatos kérdésfelvetéssel zárja: vajon miért a "határokon túl" alakulnak ki leginkább műhelyek (a struktúra határán túl: Stúdió K, Artus, Pintér Béla társulata, illetve az országhatáron túl: Beregszász, Sepsiszentgyörgy)?

Nánay István szükségét érzi némi kiigazításnak a magyarországi fesztiválok számát illetően. Véleménye szerint épp, hogy nagyon is sok van - ezt példákkal is alátámasztja (Nyíregyházi Vidor Fesztivál, Miskolci Operafesztivál, Veszprémi Táncfesztivál), a kérdés pedig inkább az, hogy ezek össze tudnak-e rendeződni valamiféle ideális struktúrává.

A szarvassá változott fiú - Beregszász (Törőcsik Mari, Trill Zsolt) - Fotó: Ilovszky Béla

Koltai Tamás, Nánayval párhuzamosan haladva visszatér egy lengyel példához, ahol általában öt külföldi és öt lengyel produkció látható, s hasonló hazai fesztivál hiányát feszegeti olyan határozottsággal, hogy az ártatlan hallgató azt hiheti, jövőre már lesz is ilyen. Eleinte beérné egy 3-3 résztvevős kisebb méretű fesztivállal, a lényeg, hogy a magyar és külföldi produkciók egymás mellé kerülvén tükröződhessenek egymásban.

Sándor L. a fáradt tekintetű Goda Gábort próbálja hozzászólásra bírni még a nemzetközi fesztivál tárgykörében, majd élve a kerekasztal adta lehetőségekkel, a kettővel korábbi Bérczes-féle "tétel" (határon vagy struktúrán kívül hozható létre műhely) bizonyítására vagy cáfolására serkenti a jelenlévőket. A beállt csendben Fodor Tamást szólítja meg azzal, hogy vajon amikor ő Szolnokon volt főrendező, mi alapján döntötte el, hogy mi való a stúdióba és mi a nagyszínházba.

Fodor Tamás előbb elkalandozik a kérdéstől, és inkább arról a skizofrén helyzetről beszél, amelyben ő van: csak kis térben tud, képes és akar színházat csinálni, ugyanakkor az effajta színházat tökéletesen feleslegesnek tartja. Az ideális nézőteret szíve szerint két sorban határozná meg, bár ezen már ők is túlléptek a maguk 38 székével. Ez még mindig nem túl sok, de hát 10x38 az mégiscsak 380, ami szinte kulturális piac! A baj csak az, hogy a valóságban ez mégis inkább harmincnyolc, merthogy ugyanazok járnak, és ez sajnos minden színházra igaz. Skizofréniája kiterjed a fesztiválokra is, mert ez a helyzet elsősorban arra lenne jó, hogy lássuk egymást, másfelől viszont nincs olyan színházi ember, aki megengedheti magának, hogy egy teljes hétig csak másokat nézzen. Összegzésképpen kijelenti, hogy színházat addig van értelme csinálni, amíg az ember felfedez, s az előadáson képes e felfedezés eredményét közölni a nézőkkel.

Bérczes gyorsan közbevet egy kérdést: "Lehetséges-e a színház egészének stúdiószínházi műhelyként működni, szemben akár egy egész város közönségével?"

Osiris tudósítások - Artus (Nagy Andrea)

Fodor Tamás ekkor megemlékezik szolnoki éveiről, és az ottani állatorvosról, aki, mint a város polgára, kikérte magának, hogy Az ember tragédiájában hullákat cipeljenek (rendező Paál István) és reményét fejezte ki, hogy eztán (Fodor belépésével) ugye rendes színház lesz majd. No már most mit lehessen tenni, hullákat eztán is kell cipelni, legfeljebb valami burkoltabb, emészthetőbb formában. Vagyis vidéken "áruház-színházat" kell tartani, tisztességes kiszolgálással, megfelelő címkézéssel, és az esetleges adalékanyagokra való figyelmeztetéssel, hogy mindenki egyéni ízlése szerint választhasson, mondja Fodor Tamás, igaz, ő ebből a szolnoki áruházból idejekorán távozott. Ezután rátér saját műhelyértelmezésére, melynek lényegét néhány állandó munkatárs alkotási folyamatban folytatott dialógusában fogalmazza meg, működési mechanizmusát pedig a következőképp vázolja: "Valaki elkezd sugározni valamit, ami megszületett benne. Egy másik erre elkezd mindenféle hatásokat kibocsátani az első irányába és ettől a harmadik, aki addig állt és semmit nem csinált, tehetségtelen volt, mint az ágyú, elkezd élni. Így a három ember között létrejön valami attól, hogy egyikőjük elkezdett sugározni."
Szolnok és a Stúdió K után Sepsiszentgyörgy. Ott vajon hogyan csinálják? Műhelyük szembemegy a város közönségével vagy kiszolgálja azt? Sándor L. Bocsárdi Lászlót faggatja erről, meg arról, hogy vajon kimozdítható-e a fesztiválgyőztes Antigoné saját stúdió-teréből.

Bocsárdi László saját művészi látásmódjának alakulásába vonja be hallgatóságát. Emlékei szerint eleinte meg akarta erőszakolni a létező sepsiszentgyörgyi színházat azzal, hogy stúdió-előadásokat erőltetett rá. Szerencséjére az igazgató minden körülmények között kiállt érte, és kiáll mind a mai napig, még a várossal szemben is. Kizárólag ezért engedheti meg magának a kijelentést, hogy nem lehet ugyanazzal a társulattal igénytelen nagyszínházi szórakoztató és igényes stúdió-előadásokat is létrehozni. E kérdésben dönteni kell! A vizualitás és az emberi kapcsolatok átélhetősége egyaránt fontos, s azt, hogy éppen melyik a hangsúlyosabb, az adott előadás magától adja ki. Nála legalábbis így dől el - sohasem előre -, hogy egy előadás nagyszínpadra, vagy kicsire készül-e. Igazi műhelymunka létrejöttében - az igazgató személye után - fontosnak tartja a rendező ama képességét, hogy hosszú távon meg tudja nyerni magának a színészek bizalmát, valamint azt, hogy idővel szinte szavak nélkül működő kapcsolat épüljön ki a műhelyben dolgozók között, a képzőművésztől a díszlettervezőn át a dramaturgig, nem hagyva ki a világosítót, hangosítót és a színpadmestert sem. Ami az Antigonét illeti: igen, a Bárka Vívóterme valóban nagyobb tér, mint amilyenben szokták játszani, s a próbán megkísérelte ugyan arra kapacitálni a színészeket, hogy növeljék az expresszivitás erejét, belátja, hogy ez nem mindenkinek sikerült. De ha sikerült volna, akkor is azt kellene mondania, hogy az Antigoné alapvetően kisterű, mégpedig az előadásban végig jelenlévő, eltemetendő "főhős" miatt, s ez a néma, alig mozduló szereplő egészen másként hat közelről, mint távolról. Ezzel együtt fontosnak tartja, hogy a színész ismerje azt a lehetőséget, hogy előadásról előadásra lehet változtatni, hiszen játékról van szó, ahol nem a reprodukción, hanem a felfedezés örömén van a hangsúly.

Sándor L. ekkor a jelenlévő egyetlen gyakorló igazgatót, Tasnádi Csabát kéri fel az elhangzottak kommentálására, valamint annak magyarázatára, hogy Nyíregyházán milyen szempontok alapján döntik el, mi kerül a nagyszínpadra, mi a stúdióba. Mi döntött például a Vízkereszt és az Oidipusz esetében?
Tasnádi Csabát a színház jól felfogott érdeke vezérelte a döntésben: Shakespeare Vízkeresztjére nagyobb tömegeket lehet mozgósítani. Ez is a - Fodor Tamás által már igen jól megfogalmazott - áruházszerűségből következik. Ebből adódó szükségszerűség az is, hogy a társulat tagjainak néha nagyszínpadon, néha a stúdióban kell dolgozniuk, amit ő a maga részéről egészségesnek tart, sokkal inkább, mint holmi stúdiós "elit-kommandó" és nagyszínpadi "büntetőtábor" elkülönítését. Eme vegyítés eredményének tudja be, hogy nagyszínpadon is létrejöhet műhelymunka (például a már említett Vízkereszt esetében). Szót ejt azért a népszerűség kényszeréről, amely családi-, ifjúsági- és gyermekelőadások állandó repertoáron tartását vonja maga után, és nem hallgatja el a tényt: az igazi örömet valóban a stúdió-előadások jelentik a színészek számára. Persze ezekre sokkal nehezebb becsalogatni a vidéki nagyvárosi közönséget, mely a színházhoz az ünneplő ruhát, a pompát, a nagyszínpadot társítja. Ezért talán háromszorosan is figyelniük kell arra, hogy stúdió-előadásaik magas színvonalú színházi csemegék legyenek. "Egy lépéssel a közönség ízlése előtt, egy lépéssel a sajátod mögött" - így fogalmazza meg az egyensúlyteremtés ars poeticáját. A rendező személyének kérdésében általában egyetért az eddig elhangzottakkal, de nem híve az állandó rendező-állandó csapat felállásnak, mert - mint mondja -, a színészek "harckészségének" szempontjából jobb a változatosság.

A szarvassá változott fiú - Beregszász (Szűcs Nelli) - Fotó: Ilovszky Béla

A gyakorlati szakemberek sorát Pinczés István zárja, és a színházi tér, az előadás, a színész és a néző viszonyairól szól. Vagyis arról, hogy két különböző helyről nézve két különböző előadást láthatunk, beleértve a színészi játék megítélését is. Távolról ugyanis hitelesnek tűnhet az, ami közelről túljátszott és harsány. Ezen a jelenségen elgondolkodva merül föl a kérdés, hogy a nagyszínházi és a stúdió-előadások közötti minőségi különbségnek vajon nem lehet-e oka a színészek "nem megfelelő képzettsége"? Ebből a szempontból Pinczés a műhelymunkát szinte továbbképzésként értékeli, amennyiben a stúdiószínházi próbák során megélt kommunikációs- és eszköztár tágítása átmenthető a nagyszínpadra. Csakhogy a jelenségeknek ellenirányú áramlása is van, és sajnálatos, de igaz, hogy a nagyszínházakra jellemző rohanás mindinkább begyűrűzik a stúdiókba, és kísérletezésre már ott sincs elegendő idő, holott a színészi munka szempontjából ez rendkívül fontos lenne. Ezen a helyzeten segíthet némiképp az, ha a rendező és a stábja fél szavakból érti egymást, ezért mindenképp helyesnek tartja, ha egy alkotógárda három-négy produkció erejéig is együtt maradhat.

Eztán következik Sándor L. István, Goda Gábor szóra bírására tett második kísérlete, a "több dudás egy műhelyben" témában. Arra kíváncsi, hogy valóban evidencia-e az, hogy egy erős egyéniség köré rendeződjön a műhely.

Goda Gábor szerint valóban az. Az már más kérdés, hogy bizonyos emberek a termékeny közös munka során rendezőkké, koreográfusokká növik ki magukat, és értelemszerűen kirepülnek a fészekből, hogy saját útjukat járják. Ennek azonban mindenki csak örülhet. A "kitől tanulnak, tőled vagy egymástól"-kérdésre Goda leszögezi, hogy mindenki attól tanul akitől tud.

Végezetül, de nem utolsó sorban, Pinczés gondolatához kapcsolódva, Bérczes gyorsan beavat még minket a Bárka Színház tervezett produkcióinak próbaidejébe. Balázs Zoltánnak 10, míg Czajliknak 12 hétnyi próba áll majd rendelkezésére, amit - többé-kevésbé kőszínházról lévén szó - mindenképp luxus-közeli kategóriának ítél a művészeti vezető. Ám, hogy véletlenül se az e fölött érzett örömmel váljunk el egymástól, halkan megjegyzi, amit különben mindenki jól tud, hogy éppen most, amikor a Soros Alapítvány már nem támogatja a stúdió-előadásokat (így a fesztivált sem), csökkenni fog a magyar színházak támogatása. Ezért miközben örül, hogy ez a beszélgetés nem a pénz körül forgott, kizártnak tarja, hogy a közeli jövőben egy-egy ilyen találkozás bármi másról szóljon, mint a kérdésről: hogyan tud egy fesztivál, egy színház bármi áron megmaradni? Vagy arról: érdemes-e bármi áron megmaradni?

A beszélgetést rögzítette, szerkesztette, saját szavaival összefoglalta:
Strausz Tünde (Hajónapló Műhely 4)