Michael Mackenzie

>> Életképek Előhívása
Budapesti találkozás Michael Mackenzie-vel

0. kép

Befűzni a filmet. A filmszalagot kissé kihúzni a tégelyből. A nulladik kocka biztos fényt kap. Becsukni a gépet. Ellenőrizni, nem akadt-e el a film. A kockázat még így is túl nagy. Nincs elegendő fény, nem villan fel a vaku, a modell bemozdul, a kompozíció a következő pillanatban már nem létezik, a film nem elég érzékeny... a megszületett kép is sérülhet.

Bemérni a távolságot. Beállítani a lencsét.

Vaku. Sötét.

1. kép: Anglia, New York, Montreal

Angliában nőttem fel. Az egyetemen fizikát és filozófiát tanultam. A diploma megszerzése után elhatároztam, hogy egy időre lehagyom Angliát. Kalandból, tudásvágyból New Yorkba utaztam. Nagyon megtetszett, három-négy évet töltöttem ott, annak ellenére, hogy csak hat hónapot terveztem. Sok barátot találtam, rengeteg dologgal foglalkoztam. Közben elhatároztam, hogy megszerzem a Phd. fokozatot. Montrealban az egyik egyetem nagyon jó volt az engem érdeklő témában, a tudománytörténetben. A fokozat megszerzése után felajánlottak egy ösztöndíjat az amerikai Princeton Universityre. Egyéves ott tartózkodásom alatt megfogalmazódott bennem, nem kívánok többet tudománytörténettel foglalkozni. Tudománypolitikai területen dolgoztam, technológiák átadását kutattam. Nagyon érdekeltek a Dél-Amerikában, a nagyvállalatoktól távoli, önállóan zajló fejlesztések. Egy barátommal könyvet is írtunk erről. 1986 körül (a Reagan- időszak alatt) aggasztóvá vált számomra ez a terület és a politika általában. Elkezdtem darabokat írni. Véletlenszerűen vágtam bele. Úgy láttam, tetszik az embereknek, elhatároztam, hogy ezzel foglalkozom.

2. kép: Színház, film

A színház felé fordulásomnak két fő oka volt. Az egyik a montreali francia színház, amely igazán kiváló és inspiráló. A másik anyagi: Montrealban élni olcsóbb, mint New Yorkban. Montrealba költöztem, és az 1990-es évek elején megkezdtem színházi pályafutásomat. Először rendezőasszisztensként dolgoztam, mert a rendezés érdekelt. Közben írtam néhány, kedvező fogadtatású, darabot. Érdekes módon a francia fogadtatás sokkal jobb volt, mint az angol. Jelentős quebeci rendezők, köztük Robert LeaPage lehetőséget adtak arra, hogy velük dolgozzam, s ennek nagyon örültem. Később LeaPage felkért, hogy filmben is dolgozzam vele. Egyre közelebb kerültem ehhez a műfajhoz, sőt elhatároztam, hogy filmet rendezek. Barátaimmal néhány szerény rövidfilmet készítettem, ami elsősorban a tanulást szolgálta. Négy-öt éve felkértek A bárónő és a komorna című darabom filmes változatának megrendezésére. Jelenleg egyaránt foglalkozom filmmel és színházzal. Lehet, hogy jövőre rendezek egy-két filmet.

3. kép: Kanada

Kanadában, annak ellenére, hogy angol vagyok, Angliából jöttem, angolul beszélek, jobban számon tartják munkáimat franciául, mint angolul. Quebecben legutóbb bemutatott két darabom nagyon jó kritikát kapott, több helyen vendégszerepeltek az előadások, interjúkat készítettek velem stb. Viszont Kanada angol részén nincs különösebb érdeklődés munkáim iránt. Ennek a különböző kulturális elképzelésekben rejlenek az okai. Például A bárónő és a komorna, mely a 19. században játszódik, és vannak bizonyos képzeletet, fantáziát igénylő részei is, ugyanakkor a kanadai angol drámaírás középpontjában mostanában a naturalisztikus dráma áll. Nagyon hangsúlyos még számukra a kanadai identitás megfogalmazása, míg a franciák már meghatározták önazonosságukat, más kérdésekre keresik a választ.

Spolarics Andrea, Szabó Márta, Bérczes László, Michael Mackenzie, Deres Péter - Fotó: Schiller Kata

4. kép: Tanítás

A filmezés és a színház mellett tanítok a National Theatre Schoolban, Montrealban. Régebben drámaírást tanítottam, de úgy találtam, hogy a színiiskolások annak ellenére, hogy nagyon intelligensek és tehetségesek, nagyon kevés kulturális háttérismerettel rendelkeznek. Úgy döntöttem, hogy inkább eszmetörténetet tanítok, ami gyakorlatilag az eredeti területem. Nagyvonalakban megismertetem a színészhallgatókkal és drámaíró növendékekkel, ki volt Platón, Descartes, Freud.

5. kép: Első tabló - 19. század

A tudománytörténetben láttam, hogy minden olyan átalakulás (autók, elektromosság, telefon...), amely a modern világot létrehozta, a késő 19. századra tehető. Számos jelentős változás zajlott le filozófiai, társadalmi, kulturális területen is. Ebben az évszázadban született Marx, Freud, Hegel. A polgárháború után, ebben az évszázadban szilárdult meg az Egyesült Államok. Van számos 19. századi angol író, akiket fontosnak tartok. Például Jane Austin. Kiváló író, nagyon közel áll az emberi élet rejtett apró dolgaihoz. A másik Henry James, aki a század végén élt. Nagyon szeretem az írásait. Egyik novellája arra késztetett, hogy drámát írjak belőle. Két szereplőt kiemeltem a novellából, mert úgy éreztem, az író nagyon kegyetlenül bánt velük. Darabomban Henry Jamest is szerepeltetem.

A filozófusok közül nagyon érdekel Marx és Freud - vajon hogyan tudtak gondolataik, írásaik ekkora hatást gyakorolni az emberek gondolkodására. Mindig akartam írni egy darabot Freudról, illetve a lányával, Annával való kapcsolatáról. Anna szintén nagyon jelentős pszichoanalitikus, ugyanakkor nagyon rossz gyerek volt. Freud saját lányát is analizálta, ami nagyon bizarr az ő helyzetében.

Nagyon fontos filozófus még számomra Wittgenstein, aki már a 20. században alkotott.

6. kép: Második tabló - kortárs drámaírók

Pinter megalkotta a háború utáni időszak angol színházát, ma is nagy hatással van az angol színjátszásra, beszédmódra. Pinter hihetetlenül nagy drámaíró. Volt idő, amikor úgy éreztem, abba kell hagynom a drámaírást, mert nem tudok olyan jól írni, mint Pinter. Stoppard is nagyszerű drámaíró, a humor és a filozófiai gondolatok érdekes keverékét hozza, és Alan Benett munkáit is sokra tartom.

A kortárs kanadaiak közül van számos, akit kedvelek, ismerek, de írásaimat nem befolyásolták. John Mighton kanadai íróbarátom, akinek munkái mindig nagyon közel állnak hozzám. Nagyon fontos kanadai angol drámaíró Judith Tompson.

Az amerikai angol drámaírásban David Mamet bizonyos szempontból ugyanazt csinálta, mint Pinter az angolban - nagyon sajátos beszédmódot teremtett.

7. kép: Egy filmforgatókönyv

Egyszer elolvasásra kaptam egy filmforgatókönyvet és vele együtt a rendezés lehetőségét is. Ahogy belelapoztam, látnom kellett, rossz írásról van szó. De a női főszerep karakterét meg tudtam ragadni, s a szerep hirtelen élni kezdett. Tréfás volt és kritikus, szeszélyes és ugyanakkor számos területen nagyon naiv. Tudtam, hogyan kell átdolgozni a darabot, a szerep szinte diktálta a szöveget, csak le kellett jegyezni. Amint képes vagyok megragadni a szereplők jellemét és szándékaikat, könnyűvé válik a munka. Fontos, hogy tudjak mindent a szereplőkről, és legyen meg a mű gondolati, filozófiai háttere.

Fotó: Schiller Kata

8. kép: Nőalakok

Kritikusok, elemzők gyakran említik, hogy sokszor írok női szerepeket. Könnyebben tudom megfogalmazni alakjukat. Valószínűleg azért, mert gyerekkoromban többnyire nők vettek körül, édesanyám, két nővérem. Egyik nővéremmel továbbra is megmaradt a gyermekkori szoros kapcsolat, gyakran találkozunk annak ellenére, hogy ő Londonban él.

A bárónő és a komorna című darabban is csak nők szerepelnek. Több rendezésben is láttam, nem mindenütt éreztem, hogy azokat a nőalakokat magaménak tudnám vallani. A budapesti előadás színésznői viszont pontosan olyannak formálják meg a két szerepet, amilyennek elképzeltem őket. Komoly feladat (mind a rendezőnek, mind a színészeknek) kidolgozni, hogyan változik, hogyan alakul ki egy személyiség, illetve hogyan valósul meg hitelesen egy képtelen ötlet. Nos, a Bárka előadásában ez kivételesen jól sikerült.

9. kép: Tanulás

Édesanyám tanítónőként kisgyermekekkel foglalkozott. Számomra már kisiskolásként az egyetemi diploma megszerzését jelölte ki végcélul. Egy külvárosi iskolában kezdtem a tanulást, verekedések, nehéz körülmények közepette. A vizsgáimat azonban jól teljesítettem, így további tanulmányaimat egy elitiskolában, sokkal jobb körülmények között folytathattam. Ugyanakkor társaimhoz képest rengeteg lemaradásom volt, amit rövid időn belül be kellett hoznom. Verés járt a hibákért például a nem megfelelő kiejtésért. Alapvető dolgokat kellett nagyon gyorsan megtanulnom, hiszen természetesnek vettek, hogy tudnom kell, és úgy kérték számon. A bárónő és a komorna Emilyéhez hasonló helyzeteket kellett átélnem.

10. kép: Képek hiánya

Helytelen lenne az író részéről, ha azt várná, hogy szó szerint kapja vissza a szöveget. Nem ez a lényeg. Ha a színészek és a rendező igazán magukévá tudják tenni a darabot, itt most ez történt, akkor az írónak nem lehet hiányérzete. Különböző fotók vetítése, ami az eredeti darabban szerepel, ebben a rendezésben megakasztaná a darabot, és csak falat emelne a nézők és a színészek közé.

Fotó: Schiller Kata

11. kép: A báró és a kés

Nálam, a darabban a báró a fotókon képszerűen is megjelenik, és a korábbi előadásokban így-úgy a báró alakja is felbukkant a színen. Több jelzés van arra is, hogy a késsel gyilkolni fognak. A darabból készült filmben a kés erősen összeforr Emily alakjával. Miként a tálca Emilyé lesz, és nézegeti benne magát, úgy nézegeti magát a kés pengéjének tükrében. A báró pedig, aki ott, a filmben testet ölt, a lépcső tetejéről figyeli őt. Áldozat a gyilkost. Bérczes rendezésében mindez elmosottabb, rejtettebb, mégis, báró is, kés is kifejező, érzékletes és pontos. Az Előhívás (hiszen ez a budapesti előadás remek címe) nagyon finom jelzéssel oldotta meg a késhez kapcsolódó gyilkos szándék kifejezését: számomra sokáig emlékezetes lesz, ahogyan a két nő keze egymásba kulcsolódik a kés nyelén - majd villan a lámpa, exponál a gép.

Vaku. Sötét.

Pápszi Szilvi