Belépőkártya

>> Kaktusztej
Balázs Zoltán, színész, rendező

- Történetek a múltból: a gyermek, aki álmatlanul forgolódva várja haza szüleit éjszaka, aztán meghallja az apa határozott, kemény lépteit és a vele lépést tartani igyekvő asszony cipőjének szaporázó kopogását; a kamasz, aki elszökik a cirkuszosokkal; a fiatalember, aki Robert Wilsontól tanulja, hogyan lehet egy öregembert - nem "Sztanyiszlavszkijból" - színpadon megmutatni... Korábbi veled folytatott interjúkban olvasott izgalmas, szép, eredeti történetek, melyek, sajnos, ebből a beszélgetésből kimaradnak majd. Legalábbis nem szeretném, ha ismételned kellene magad.

- És ha nincs több történet? Kész, kifújt a gyerek, ennyit tud. Szerencsére Wilsonnak sok gyakorlata van, legfeljebb elmesélek egy másikat. Igaz, azt az egyet sem tudtam pontosan átadni. Az a baj az interjúkkal, hogy óhatatlanul egyszerűsödik bennük minden. Olyan lesz az egész, mint egy szekta-recept: "...és mondja az Úr, ha lenyomod a kilincset és bemész a kapun, tiéd lesz a Mennyek országa..." A térítő egyszerűsít, hogy gyorsan célba érjen, és kihagy egy-két lépést, mondjuk, elfeledkezik a kulcsról...
módszerek

- Te meg csak ácsorogsz az ajtóban, és sose jutsz a Mennybe.

- Valahogy így. Egy módszer szavakkal nem átadható, az interjú pedig tovább redukál. Végül annyi marad, hogy Balázs Zoli találkozott a nagy Robert Wilsonnal. Egy Wilson-féle gyakorlat különben nemcsak azt tudja, hogyan lehet nem naturálisan figurát alkotni a színpadon, hanem azt is, hogyan lehet szabadon elmélyülni önmagadban. Nem az a feladat, hogy az összes rossz élményt felidézd: az üknagyanyád balesetét, a nagyapád kislábujján a vérzést... Hogy akkor majd átélhesd-megmutathasd az öregember fájdalmát, nyomorúságát, hangelváltozását. Nem. Wilson a kezedbe ad egy nagyon nehéz technikai gyakorlatot: mondjuk, minden "a" betűre megrántod a fejed, minden "k" betűre kidugod a nyelved, minden "t" betűre megremeg a lábad... Nem imitálod tehát az öregembert, hanem végrehajtasz egy nehéz feladatot, és befelé koncentrálsz. Ez pedig ott van az arcodon. Normálisan beszélsz, elmondod a mondatot: "Elment a boltba, és vett két kilo kenyeret... Rejtve megéled a magad öregségét, de ez a te titkod, ezt nem kell kimutatni-kiadni. Az öregség csak egy példa, számos gyakorlat van még: magánhangzókkal, mássalhangzókkal, ilyen-olyan légzéstechnikákkal... Hasonlít ez a módszer a mejerholdi biomechanikára, de mindenekelőtt egy színészi biztonságot, nyugalmat megcélzó folyamat. Nem épít arra a kényszerre, ami a színész taknyát-nyálát kipréselő állapotát tekinti az "ihlet" pillanatának. Nálunk bizonyos rendezők módszere ennyi: szedd szét a színészt, gyötörd agyon, alázd meg, borítsd ki... és amikor már darabokban van a szerencsétlen, akkor lehet vele valamit kezdeni. Csak akkor. Én nem így tapasztaltam. Általában jól szétszedik a színészt, és elfelejtik összerakni. Az a nyomorult meg darabokban rohangál össze-vissza, próbálja kezét-lábát-lelkét összekaparni. Ebben én nem hiszek. A színész természetesen gyötrődik a szereppel, de ez az ő magánügye. Ebben az értelemben nem mondunk semmit azzal, hogy "Sztanyiszlavszkij-módszer". Hát persze. Mindenki "Sztanyiból nyomja". A színész így dolgozik: lélekből. Ha fejenáll, ha flikk-flakkot ugrik, akkor is lélekből dolgozik. De a wilsoni technika megadja a lehetőséget a színésznek arra, hogy koncentráljon és gondolkodjon. Ne hajtsa magát eszetlenül: "állapot, állapot, állapot!" Hiszen az "állapot" elmélyülés közben szinte akaratlanul kialakul. Nem kell a takarásban felfújnod magad, nem kell tűvel szúrkálnod magad - persze, végletes példákat mondok -, nem kell merő idegbajjal színpadra lépned... Na jó, ennyit a Wilson-féle gyakorlatról. Igen, azzal kezdted, amitől én is félek: ugyanazt mondom el újra és újra, nem tudlak meglepni, nem tudok érdekeset mondani

- Pedig még most jössz majd divatba.

- Mint az Esterházy-cifrabili. Rágyújthatok közben?

- Persze. Te szoktál cigarettázni?

- Mostanában igen. De nem tüdőzöm le, nem is tudom letüdőzni. Csak a gesztus tetszik, ami igazából nem is áll jól nekem. Szóval semmi értelme.

- Módszer. Többször használtad a szót. Van ilyen? Vagy csak a személyiség van? Sokszor találkozunk otromba és sületlen végeredményekkel, amikor az önjelölt tanítvány a maga csökevényes képességeivel "alkalmazza" a Mester módszereit.

- Találkozhatunk ilyesmivel, de ez az úgynevezett tanítványról, nem pedig a módszerről árulkodik. Módszer természetesen van. A huszonegyedik században élünk, nem kell mindent elölről kezdenünk, mindent magunkon megtapasztalnunk. Sokezren jártak már azon az úton, amire rálépsz kezdőként - érdemes tőlük tanulni. Mégpedig sokfélét, sokféle embertől. Aztán bizonyos dolgokat beépítesz, bizonyosakat eldobsz. Wilsonra azért hivatkozom sokszor, mert szerencsém volt vele találkozni. Vasziljevet is említhetem, nála a szakrális színház születésébe, megvalósulásába pillanthattam bele. A színművészetin színészként Benedek Miklós osztályába jártam, rendezőként Babarczy Lászlónál tanulhattam. A kérdés az, hogy ezekből én össze tudok-e gyúrni valami személyeset, azaz hogyan találom meg általuk a saját utamat. És arra az útra lépve képes vagyok-e még új és új "módszereket" beépíteni a munkámba. Nem hiszek az egyetlen üdvözítő megoldásban. Nem fogom azt mondani a Maladypében a színészeimnek, hogy "mostantól mi csakis a, mondjuk, Grotowski-módszer szerint dolgozunk". Én felelős vagyok ezért a cigánytársulatért. Kutyakötelességem, hogy minél többféle utat mutassak nekik. De az is kötelességem, hogy közben meghatározzam azt az origót, amihez képest eltérhetnek számtalan irányba. Nagyon hiszek például a szem-szó-test szentháromságában. Hiszek a szó jelentésében. Ha azt mondom: "Nagyon szomorú vagyok", akkor azt elégnek találom, feleslegesnek tartom, hogy ezt intonációval, fizikai hangsúlyokkal megerősítsem. Nincs miért. Hiszen ha csak betartod az írásjeleket, itt pont van, itt gondolatjel, itt kettőspont..., már pontosan értelmezed és közlöd a szöveget. "Akarlak" - ha ezt mondom, elég. Semmi nem indokolja, hogy erre rápakoljak. A tekintetben úgyis ott van, például, a félelem, mit fog a másik válaszolni, válaszol-e egyáltalán, a fizikum pedig valószínűleg hallgat, maszkot visel. Hiszen a maszk maga a fegyelem, amivel feded, véded magad. Ebben a szentháromságban ott bújik az a titok, ami a színjátszás elemi része.

- Furcsa ellentmondás rejlik abban, amit mondasz: a magyar színházról szoktuk mondani, hogy túl sokat bíz a szövegre. Te tulajdonképpen azt mondtad az imént, hogy nem bízik a szóban, hiszen minden egyéb eszközzel azt próbálja megtámogatni.

- Pontosan.

- Az említett "szentháromság" pedig abban segíthet, amit én talán a legfontosabbnak tartok a színpadon: a világ gazdagságát, összetettségét minden pillanatban, a lehető legegyszerűbb eszközökkel felmutatni.

- Ez a gazdagság a színészben összpontosul. Tisztán és pontosan elmond egy mondatot, de a befelé figyelés, a koncentráció, a szélsőségekig ágazó fantázia egy teremtett világ gazdagságába ágyazza azt a mondatot. Catalina Buzoianu mesélte, hogy ő hiába próbálkozik nálunk képi humorral, a közönség csak a verbalitásra fogékony. Nagy Józsi, aki a Vajdaságból származik, de Franciaországban dolgozik, ugyanezt tapasztalta. Bennünket a nézőtéren ehhez szoktattak. És a színészeket is. Nem működhet valami, ha a színész nem hisz benne. Annál kétségbeejtőbb nincs, mint a hitetlen színész: "én most strucc vagyok, bocs, mert annak az idióta rendezőnek ez jutott eszébe, de hát ez borzasztó". Nincs bajom a verbális színházzal - de a szó mögött legyen ott a gondolat. Gondolkodni jó. Fontos, hogy én, a színész, Balázs Zoltán meg tudjam támasztani a kimondott szót a saját gondolataimmal. Ehhez a próbán időt és szabadságot kell kapnom. "Havas eső esett, és csurig áztam..." Ha ezt kimondom, tudjam, mit jelent az nekem, és ne egy általános állapotot hajszoljak. Nincs szebb és izgalmasabb, mint a gondolkodó ember. Erre a legjobb példát Szegeden láttam, Zsótér Sanyi Galilei-rendezésében. Király Levente nem mozdult, csak folyamatosan törte a fejét: a világ golyó-nem golyó, forog-nem forog... Ha őt igazán érdekli valami, az engem, a nézőt is érdekelni fog. Emögé személyesség kell és a gondolkodás élvezete. Ezt a színészek alig ismerik, mert hajtják őket: "állapot, állapot, nyomni, nyomni, nyomni, habzik a szád... ez az!" Mindez fontos, de ez jön. Mert ez az ösztön. Aki erre a pályára kerül remélhetőleg rendelkezik ezzel az ösztönnel. Azt kell megtanulni (és vállalni!), hogy a színpadon, a nézőtől egy méterre, merj bátran gondolkodni. Engem most rendezőként az a "nonverbális" színház izgat, amiben a színész nem bízhatja magát - a szemét, a testét - kizárólag a szóra. Igény van erre színészben is, nézőben is. Nem gondolom, hogy a néző buta. Mindig óvnak, hogy "Marika és Rózsika nem fogja érteni". De igen, érteni fogja. Neki egy kép, egy íz, egy hang legalább annyit jelent, mint nekünk, akik mindig mindent "értünk".
szókincs

- Biztos, hogy pontos ez a kifejezés: "nonverbális" színház? Hiszen te bízol a szóban, használod azt, sőt játszol vele: a Bolondok iskolájában latin, cigány, magyar szövegeket keversz, a Teomachiában, amit most rendezel a Bárkán, másféle trükköt tervezel.

- Hívhatom metakommunikatív színháznak is. Nem az elnevezés fontos. Nevezzük kaktusztejnek. Vagy gyöngytyúknak. Nem mindegy? Igen, használom a szót. Csak magánhangzó hangzik, csak idegen szöveg hangzik, különböző nyelvek ütköznek, szétszedjük a szavakat, és mint a gyerek gügyögünk, próbáljuk újra összerakni a hangtöredékeket, új szavakat találunk ki... Köze lehet ehhez az erdélyi származásomnak is: román parasztok közt nőttem fel, én Visky Balázs Zoltán, nemesi sarj. Ülök a szekéren, rágicsálom a sajtot, amit a román gyerek nyomott a kezembe, és nagyszerűen kommunikálunk, miközben látszólag nem értjük egymás szavát. De értem az ő szókincsét, ő érti az enyémet. És ez a szókincs abból a bizonyos szentháromságból születik. A színházban is a saját szókincsemet keresem. Ez a bizonyos kaktusztej tehát az én saját, különbejáratú, személyes színházi szókincsem. Egyben az adott társulat, adott előadáshoz megszült szókincse. Az előadáshoz vezető út tanulási folyamat. Ezért is közelítek bármely darabhoz nyitottan. Vannak persze vonzódásaim: Babits vagy Weöres szövegei közel állnak hozzám, míg nemigen jutna eszembe, hogy például... Shakespeare Rómeó és Júlia című darabját színpadra állítsam. Az én rendezői fantáziámat olyan szövegek izgatják, amiknek mindeddig nem volt színpadi megvalósulása, előképnek tekinthető megoldása. Nekem kelljen hatmilliárd lehetséges út közül azt az egyet megtalálnom. Mégpedig olyan utat, amin a színész és a néző velem jön majd. Eszem ágában sincs lila produkciókat létrehozni. A néző ne ijedjen meg, és ne meneküljön el: "hú, ez biztos nagyon művészi és csak a rendező érti!" A nézőt pozitív meglepetések érjék, örülhessen annak például, hogy felfedezi saját fantáziáját. Hogy aztán jó-e az én elgondolásom vagy sem, zseniális vagy agyament? Derüljön ki menet közben. Balázs Zoli szabadsága ebben áll: elindul egy ismeretlen úton - vagy mennek vele a társak vagy nem. A Theomachia, ez a soha nem játszott remekmű, eleve erre kényszerít.

- Pessoa versekkel kezdted, Babits Második ének című mesedrámáját, Ionesco majd Ghelderode Magyarországon alig játszott műveit rendezted, most a Theomachián dolgozol, aztán Beregszászon újra Babitsot rendezel... Csupa olyan mű, ami a hagyományos magyar színjátszás eszközeivel aligha megközelíthető. Ugyanakkor van egy olyan terved is, miszerint Wesker Konyha című művét állítod színpadra. Sehogyansem illik a sorba. Első látásra ez egy úgynevezett "realista" színdarab.
Sőt, szociodráma.

- Na ez lenne az igazi meglepetés: Balázs Zoltán jó kis realista előadást rendez.

- Csináltam én már ilyet! Székely Gábornál élménynovellát írtunk, majd azt színpadra raktuk. Életem egyik legnehezebb feladata volt. Hogy tudok úgy mikrorealista lenni, hogy a színházi eszközök dimenzióit mégis kitágítsam? A helyszín egy szoba - ettől én eleve rosszul vagyok. Berakva középre egy kanapé, megszületik az "otthonosság", a színész azonnal megtalálja a pillanatot, amikor leülhet, hátradőlhet, ott időzik tíz percet, annál a mondatnál feláll, rágyújt, amannál iszik egy pohár vizet, visszaül, jól belakja a bizonyos szobát - az eszköztár pedig jól leszűkül. Ja, a zsebredugott kézről elfeledkeztem. Na mindegy: megcsinálni, amit a tanár kér - de közben nem elfelejteni magamat! Ez nem dac. Eszemben sincs szembemenni, mindenáron a tanárok ellenében "önmegvalósulni". Bennem kíváncsiság van. Így neveltek. Otthon annyi sok szép dolgot kaptam, és azt, hogy legyek nyitott és kíváncsi a világra! Az életem is így sodort. Elvette az otthonomat, a hazámat, de adott helyette mást. Végigstoppoltam Európát. Azt mondtam: egyvalamit elveszítettem, akkor jöjjön minden más. Én a mai napig stoppolok. Igen, azt hiszem, a rendezés számomra egyfajta stoppolás. Hogy nem tudhatom, mi fog velem történni a következő pillanatban. Lehet, hogy holnap rámcsapják az ajtót a színészek. De hátha nem... Szóval az a bizonyos élménynovella édesapámról szólt, akivel hosszú ideig nem találkoztunk. A nagyon különös újratalálkozást írtam meg. Ez a munka azért jelentős számomra, mert talán ekkor született meg bennem az a térélmény is, ami azóta is izgat. Vállaltam a mikrorealizmust, a "szobát", de kitágítottam azt. Az 52-es tanterem gyönyörűsége az, hogy ablakai a folyosóra nyílnak, mely folyosó a szabad, végtelen égre, a semmire tárul. A folyosó szintjét megemeltem, az ablakokból ajtók lettek, a szereplők ki-bejártak, közlekedésüknek sajátos, "logikátlan", szabálytalan mozgássora, hétköznapi cselekedeteiknek megkomponált ritmusa lett, egyszóval a kiszámítható realizmus új dimenzióba került. Ehhez az is kellett, hogy sokat üldögéljek abban a teremben, jól megfigyeljem az adottságait, és arra találjam ki az előadást. Nem egy díszletet kell belerakni egy térbe, hanem az adott teret kell jól, a hátrányait előnnyé változtatva használni. Ezt csináltuk Gombár Judittal a Jacques esetében a roma parlament rózsaszín falai és virágmintás függönyei közt és ezt csináljuk most, a Theomachia rendezésekor a Bárka Vívótermében is.
kistökös

- Ülök itt egy fényes tehetségű fiatalemberrel. Nem ironizálok, komolyan beszélek. Tudom, hogy tavaly "Üstökös"-díjat kaptál...

- Kistökös-díj - én így hívom.

- ...szóval értékelték az induló tehetséget. Az is igaz, hogy én egyáltalán nem ismerem a színművészeti egyetem életét. Mégis megkockáztatom: "kistökös"-díjtól függetlenül, rólad nem lehetett tudni, legalábbis nem úgy, ahogyan az előre bejelentett, ügyeletes megváltókat szokás idejekorán hirdetni. Nem beszélték éveken át, hogy "jössz". Pedig itt vagy, és most egyszercsak felfedeznek-felfedezünk. Miért van ez így?

- Ennek én vagyok az oka.

- De hát a tanáraid - Székely, Babarczy, Csiszár - nyilván észreveszik a tehetséget.

- Nem volt idejük észrevenni. Én annyit tartózkodtam ott, amennyit muszáj volt. Nem laktam be a főiskolát. Színész-szakon egyáltalán nem, de rendező-szakon sem igazán.

- Ehhez ott kell "tartózkodni"?

- Abszolút. Jelen kell lenni: mindig valami káprázatos ötlettel előrukkolni, érzékeltetni, hogy te fontos vagy, mozgatni magad körül a világot, hogy egy különlegesen fontos lénnyé válj a takarítónőnél, a portásnál, a tanulmányi osztály hivatalnokánál..., hogy már ők is megjegyezzék ezt a különös, máris rendkívüli lényt. A tanároknál pedig azt kell felmutasd, hogy te más vagy mint ők, hát persze, de csak annyira, hogy azért valójában őket követed. Én nem követtem őket. A főiskolán Babarczy László tanár úrtól két ajándékot kaptam, a mai napig hálás vagyok érte: Babits Mihály Második énekét, hiszen azt ő ajánlotta, és Góczán Juditot, jelenlegi dramaturgomat. De azt, hogy a tanáraim rám, Balázs Zoltánra figyelnek - ezt nem tapasztaltam. Ez nem az ő bűnük.

- Akkor hol a hiba?

- Bennem. Nem maradtam meg a markukban. Ilyen vagyok: nem bírok sokáig egyhelyben maradni. Figyeltem rájuk, de figyeltem a párizsi főiskolára is, ahol nyaranta tanulhattam. Magam akarok mindent megtapasztalni. Akivel találkoznom kellett, azzal találkoztam, aki elment mellettem, amellett én is elmentem. Arra soha nem törekedtem, hogy sztárolt figura legyek. Jó volt ez így, csendben dolgozgattam. Végülis elfogadtak engem: "Jó gyerek ez a Zoli, de már megint miért csinál ilyen furcsaságot?" Én voltam a főiskolán a formalista egér. Pedig nincs semmi formalizmus az előadásaimban. A történetet belehelyezem egy végiggondolt rendszerbe. Ebben a legjelentéktelenebb apróság is számít. Nem mindegy, hogyan lép be a színész. Most ilyen kedve van, máskor meg másmilyen: ez nem megy. Egy női cipő kopogása: hármat lépsz, megállsz, megdörzsölöd a lábad, kettőt lépsz és... Ez befolyásolja, eligazítja a színészt - és a nézőt is. Minden olvasópróbán elmondok egy Radnóti verssort: "Harcát a nép nélküled víjja, Hej, Federico Garcia ..." És nincs ott a Lorca. De odahallod, magadban ki is mondod. Engem ez a "Lorca" izgat. Újra mondom, Laci: én ennek a főiskolai csendnek nagyon örülök. Soha nem igényeltem, hogy olyan sztárként kezdjem a pályát, mint X vagy Y. És ha igazságos vagyok, azt sem mondhatom, nem figyeltek rám. Zsámbéki még Stuttgartba is kiküldött. De az már az én döntésem, hogy a Bárkában csinálok Theomachiát. Engem az érdekel, hogy bizonyos dolgokkal elmélyülten tudjak foglalkozni. Olyasmikkel is, amik másokat nem érdekelnek. Weörest, Babitsot színpadra állítani - igazán ez érdekel. Olyan tanárral pedig alig találkoztam, akit én érdekeltem. Hogy én hogyan csinálnék meg valamit. Az számított, hogyan "kell" valamit megcsinálni. Ezt a "kell"-t én nem ismerem.

- Márpedig a tanuláshoz, a "szakmához" ez is hozzátartozik.

- Természetesen. Tudnom kell vezetni a színészt, kapaszkodót kell a néző kezébe adnom, el kell tudni mesélni egy történetet... de mindebben magamat kell keresnem. Nekem mit jelent egy virág, egy fenyő, egy kulcs, egy szoba... ? Van Gogh szobája ferde. Ő így látta a világot. Én úgy látom a világot, amilyen előadásokat csinálok.

- Tekinthetem ezt gőgös, öntörvényű, önző, bátor stb. kiindulópontnak. A kérdés az, segít-e abban, hogy "Marikával és Rózsikával" meg tudd osztani, te hogyan látod a világot. Érdekelni fogod-e, érteni fog-e téged?

- "Így látom a világot" - ez nem egy korlátolt állat öntelt mondata. A személyességet szeretném vele hangsúlyozni. Magamból ezt tudom adni, ennyit és így. Hiszen azt szeretném, ha az előadás az enyém is lenne, ha benne ott lenne belőlem is valami a színpadon. De tartozik ehhez még valami: a napokban hallgattam Babarczy egyik nyilatkozatát, a régi Kaposvárról beszélt. Ha e világlátás mögött - "én így látom a világot" - csakis önmagára figyelő, önmegvalósító személyiség áll, akkor azt ő nem szerződteti, bármily tehetséges emberről van is szó. Mert ez az ember tönkreteszi a társulatot. Babarczynak igaza van, és egy igazgatónak így kell védenie a társulatát. De az említett világlátás csak akkor működik, ha hozzá már az olvasópróbán megnyered az egész társulatot. Ha az egyes számból többes szám lesz: mi így látjuk a világot. Ehhez az kell, hogy a rendező erős személyiség és felkészült szakember legyen. Nem teher, hanem öröm az, hogy elmondhatod a színésznek, hogyan jutottál idáig. Innen indultam, ide jutottam. Most együtt indulunk erről a pontról, és már csakis együtt léphetünk tovább. A színész alkotótárs, nem kiszolgáló személyzet. Babarczy nyilatkozata azért tetszett, mert nekem, rendezőként tudnom kell, hogy a veszély újra és újra megszületik: én, a kis önmegvalósító elindulok, "én, én, én", kiáltozom, és ha a társulaton átgázolok, ha kő kövön nem marad, akkor is végigmegyek egy előre elképzelt úton. Ez reális veszély. Úgy kell eljutni az előadáshoz, hogy mindenki meggyőződéssel mondhassa: mi így látjuk a világot. És ha a nézőt nem tudod magaddal vinni, ő még mindig elutasíthatja ezt. De ha veled megy, kiegészíti a világlátást a sajátjával. A saját személyességével. Ez történik a próbán is. De ha a színész hoz hatvan ötletet, a rendezőnek döntenie kell. Nem fogadhat el mindent, mert abból következetlen sokféleség lesz.

- Beszélsz egy színházról, amire rendezőként vágyol. Feltételezem, színészként is ilyen színházcsinálásban szeretnél részt venni. Márpedig sem Szolnokon, ahol a gyakorlatodat töltötted, sem a Bárkán, ahol velünk dolgozol, nem ilyesfajta előadásokban játszottál-játszol. Rodolphe a Pillantás a hídról-ban, Paul a Vásott kölykökben, nálunk Gyuri pincér Spiró Liliomfi-változatában, Fred a Holdfényben, Tuzenbach a Három nővérben, most pedig Rómeó. Nagyon különböző előadások, de abban egyeznek, hogy távol állnak a te nonverbális...

- Maradjunk a kaktusztejnél...

- ...színházadtól.

- Erre mondják azt: Balázs Zoli kettős élete.

- A próbákon fegyelmezett vagy és megadod a bizalmat a rendezőnek, a Holdfény próbáin magam is ezt tapasztaltam. Nálam például megélhetted a totális elbizonytalanodást: hozod a hatvan változatot, és nincs döntés. Sőt, ismerem magam, ha újra együtt dolgoznánk, ugyanez történne.

- Sokféle rendező van. Színészként soha nem rendezek, rendezőként soha nem színészkedem. Bízom abban, hogy aki engem választ, az rám kíváncsi és valóban engem akar. Tudnom kell, hogy Bérczes Lászlónak a Fred Balázs Zoli és nem más. Ezért nem vállalok beugrást. Soha nem is csináltam. Illetve nálad igen: a Hazatérésben Rémusz helyére. Egyszer játszottam, nagyon szerettem, egyik legszebb élményem.

- Egyfolytában a Hazatérés járt a fejemben, amikor a kisrealista szobáról beszéltél: asztal, szék, cigaretta... Hülyén éreztem magam, mert én, gőgösen, a Hazatérésre nagyon büszke vagyok.

- Te Laci, én egyáltalán nem gondolom azt, hogy mindenkinek azt kell csinálnia, amit én. Szörnyű lenne! Isten ments, hogy sok apró balázszoli rohangáljon és mindenki kaktusztej-előadásban játsszon! A színészek (és a nézők!) megőrülnének. Ha tehát egy rendezővel dolgozom, valóban abban bízom, hogy ő engem akar, egyben lehetőséget is ad. Nem minden szerep jön szemben veled életed során. És ha szembejön, meg kell találnod, miért pont az. Ha Pinter, akkor ő, ha Shakespeare, akkor ő. De nekem nem kötelességem, sőt nem is jogom az, hogy állandóan bíráljak valakit munka közben. Nem ez a dolgom. Az a dolgom, hogy maximális odaadással részese legyek egy előadás-egésznek. Akkor is, ha sok mindennel nem értek egyet. Meg kell találnom benne a helyemet. Különösen akkor boldogító ez, ha a játszótársakkal összhangra lelünk. Na a Holdfény erre nagyon jó példa: Kardos Robi meg én - alkatilag is, gondolkodásban is, két nagyon különböző színész-személyiség. És a próbákon-előadásokon létrejött egy különös barátság, nagyon figyelünk egymásra. De ehhez kellett az a folyamat, amiben, igen, a bizonytalanság lett sokszor úrrá, mert olyan típusú rendező vagy, aki mindenben talál valami jót, és sajnálja az egyiket eldobni, hogy a másikat megnyerje. Akárhogyan is, a Holdfényben is, másban is, belehelyezkedem egy rendszerbe, és abban maximálisan képviselem magamat. Nem kiszolgáló személyzet vagyok, Balázs Zoli mindig el fogja mondani, mit gondol. Fredért, Rómeóért küzdök, mert én fogok kiállni a színpadra. Vagyis a rendező, akár én is, bármit képzelhet, megette a fene az egészet, ha azt a színész nem tudja személyesen tolmácsolni. Persze, a színészet kiszolgáltatottabb műfaj - de ezen belül magadat nem veszítheted el. És játszani nagy öröm. A Rómeóval sokat kínlódtam. De szeretem játszani, akárcsak Tuzenbachot a Három nővérben. Mert Catalina folyamatosan piszkált, többet és többet akart kihozni belőlem. Korlátok közé szorított, de egyedi szabadságot adott. A színészet kínlódás, gyötrődés - de mindenekelőtt öröm. Bohóc akartam lenni, úgy alakult, hogy színész lettem, aztán a véletlen úgy hozta, hogy rendező is lettem. Színész és rendező: számomra nem ellentmondás. Én én vagyok, és maradok is. Már ameddig...

- Ha jól értelek, ez most utalás arra, amire nyilatkozatokban is szoktál célozgatni: mármint hogy rövidéletű leszel. Rómeó tart most fogva, aki kamaszként távozik a világból, vagy ez egy jópofa színészi póz, tetszetős és hatásos blöff? Netalántán vegyük komolyan ezt a kijelentést?
útlevélkép

- Akár komolyan is vehetjük. Nem blöff. Ismersz: nagyon gyorsan élek. Sok mindent csinálok-csináltam rövid kis életemben. Annyi minden érdekel... Hú... Ez egy érzet: rövid életem lesz. Például a magánéletem: az mindig áldozata a munkámnak. Nem tudok hosszan meglenni senkivel, illetve velem nem lehet hosszan meglenni. Mire megfognának, már odébbálltam. Hajt az energia, a kíváncsiság, futok a nem valós életbe: a színházba. A két életem közül a "hamisat" választom, a fikciót. A nem valós világban próbálok élőként létezni, a valós világban pedig vendégként, furcsa koboldként fel-felbukkanok. De nem érdekel annyira az igazi élet. Itt, a színpadon, a színházban jobban érzem magam, mint kint, az úgynevezett életben. Adja az Isten, hogy hosszú életem legyen. De ennél fontosabb az, hogy tartalmas életem legyen. És az van. Ezért hát boldog vagyok. Szerencsém van, mert mindig figyel valaki, nevezzük Istennek, Kékségnek, Bárminek. Sűrűn élek. Nem szoktam pihenni, illetve ha van időm, olvasok, gondolkodom, előadást nézek. Nem dőlök el, mint egy káposztalevél, "na, egyetek, hernyók!", nem. Amikor meghalt a nagypapám, akkor a halál megcsapott egy pillanatra. Szép dolog a színészkedés, meg a művészet, a cigányszínház satöbbi... De mi az értelme? Nem fog ez senkit megváltani. Állok majd az Úr előtt, eldadogom neki: "én azért rendező voltam, Theomachia meg ilyenek, színészkedtem is, Rómeó, Fred, Tuzenbach..." "És akkor mi van, fiam?" Nincs bizonyítékom és nincs alibim az életemre. Az a gyerek, az a tizenkét éves kamasz, ottmaradt valahol Erdélyben, a pályaudvaron. Anyám mondta, hogy jövünk Magyarországra. Gyűlölet volt bennem, szomorúság, kétségbeesés. Berángatott valahová útlevélképet csináltatni, hát azon a fotón rajta van minden. A képtelenség mosolya. A pályaudvaron föltuszkolt a vonatra, esett az eső, minden körülmény adott egy tragikus pillanathoz. Ültem a hideg román vonaton, Máramarosszigeten, a világ végén, csorgott a könnyem, azon át bámultam a búcsúzkodókat, és elindult a vonat. És megállt. Felpattantam, ugrottam volna le, kész, vége, mint egy rossz álomnak... és újra elindult. Mint a Pacsirtában. Kettészakadtam. Itt beszélgetek veled, de én valójában ott ülök a pályaudvaron, és várom magamat, hogy egyszer oda visszatérjek. Nyugalomban, békében, mozdulatlanságban várakozom ott - hajtva, pörögve habzsolom az időt itt. Csinálok én mindent, volt már színművészeti és Bárka, Párizs és New York, de én ott ülök, és nem történik semmi.

- Mi van ott, ami itt nincs?

- A gyerekkorom. Annál több nem lehet egy embernek. Különös életünk volt ott. Nagyapámat üldözték, mert magyar volt, és mert egy üzletet vezetett. Nagyanyám úgy sírta ki az amnesztiát, sok sztori van, nem érdekes. De otthon hihetetlenül gazdag szellemi életet élhettem anyámmal, nagyanyámmal. Nem hazudoztak soha. Rend volt. Az este az este volt, fürdetés, vacsora, ahogy kell. Vasárnap templom, ahol nem az öreg, szakállas istenre hívták fel a figyelmemet, aki ül a trónon és nézi, kit fenyítsen meg. Mellesleg lett volna rá oka: borzasztó rossz gyerek voltam. Hozzánk úgy jöttek, hogy a kapuban megkérdezték: "Zoltán itthon van?" Ha igen, akkor nem jöttek be. Persze az anyám utólag megszépíti: ma már isteni jó gyerek voltam. Ez az isteni jó-rossz gyerek ott van. Ott vannak a hegyek. A gombászások, vízesések, szénaboglyák, az, hogy én kalangyában tapostam a szénát...

- Miben?

- Kalangyában. Szénaboglyában. Sok ilyen szavam van. Bár most már vigyázok. Sokáig azt mondtam: megébredni. Piszkáltak érte, leszoktam róla.

- Nem piszkállak, csak nem ismerem ezt a szót.

- Vigyázok a szavakkal, de nem akarom elfelejteni őket, és azt sem, honnan jöttem. A mindennapokban persze félreteszem azt az ottani életemet. Élem az ittenit, a pörgőt, a habzsolót - mintha ez lenne az igazi. De azért tudom, az a gyerek ott üldögél a máramarosi pályaudvaron, békésen pereg rá a végtelen eső, és várakozik, vár engem.

Bérczes László